A nyugati tájkertészeti hagyomány megteremtése az ókori rómaiakhoz fűződik. Első próbálkozásaik, az ún. hortusok még visszafogott haszonkertek voltak: gyümölcsösök, valamint fűszer- és zöldségeskertek. A Krisztus előtti 2. század végén, amikor az antik Görögország fényűző művészete és építészete nagy népszerűségnek örvendett, a hellenizmus (Kr.e. 323-150) kifinomult ízlésvilágának elemei jelentek meg a római illetve Róma környéki kertépítészetben. A rómaiak ugyanakkor Kelet felé is fordultak inspirációért. A görög, egyiptomi vagy perzsa előzmények szolgai másolása helyett azonban e három stílust egy mesterkélt, hibrid esztétikává gyúrták össze. Az ún. gyönyörök kertje koncepciója a hortus-ból kezdett kialakulni. Az egyiptomi kertek centrális elhelyezkedésű medencéjét átvették, és ahol a tér engedte, hozzáillesztettek egy dekoratív kanálist. Szökőkutakból kilövellő, mesterséges zuhatagokon zubogó, medencékben hullámzó - a víz a római kertet fémjelző sajátosság lett. A különleges módokon nyírt örökzöldek és kerti szobrok szintén e kertek meghatározó elemeivé váltak. ( Kép: Falfreskókkal díszített oszlopos udvar centrális elhelyezkedésű medencével Pompei-ben.)
A városlakó rómaiak házaik belső udvarában és amögött is kerteket építettek. Mindkét esetben a kert a lakótér meghosszabbítása volt, amihez oszlopokkal ellátott folyosókkal vagy ösvényekkel kapcsolódott. A Krisztus előtti 1. században született számos kertészeti értekezés vidéki villák körüli pompás kertek létrehozására ösztönözte a jómódú rómaiakat, amik egyben farmként is működtek. De re rustica című értekezésében Varro ( Kr.e. 1. században az ókori Róma egyik legnagyobb tudósa) a vidéki birtokosok elbizakodottságán gúnyolódik, akik tökéletlennek tartották kertjeiket olyan görög elemek nélkül, mint például az oszlopsor, fedett lugas vagy madárház, de saját kertjéből sem hiányzott ez utóbbi, ami nemcsak csalogányoknak, rigóknak és egyéb énekesmadaraknak adott otthont, hanem étkezőként is szolgált forgó asztallal és hideg-meleg vizes csapokkal.
Krisztus után az 1. században ifjabb Pliniusz foglalta össze a római kert leglényegesebb jellemzőit: a kert elhelyezkedése legyen olyan, hogy mind a napsütést, mind a hűvös szeleket és a kilátást is maximálisan kihasználja. A kert oszlopos folyosókkal, oszlopcsarnokokkal és különféle udvarokkal kapcsolódjon a villához, hogy a kettő elválaszthatatlan egységet képezzen. (Kép: Oszlopos kerti lugas dekoratív kanálissal Octavius Qartio házában Pompei-ben.)
Sok mindent, amit a római kertekről tudunk, a pompeji falfreskóknak köszönhetünk. Ezek a lenyűgöző trompe l’oeil (illuzionista, a valóságát hatását keltő, szemet megtévesztő) falfestmények, amik évszázadokon keresztül vulkáni hamu alatt konzerválódtak, minden értekezésnél ékesebben mutatják be a rómaiak növények iránti szeretetét és azt, hogy hogyan tágították ki városi otthonaik határait.
A pompeji kert kis méretben modellezte le a hagyományos római kertdizájnt. Az oszlopsorral körbevett belső udvar falait gyakorta kerti jeleneteket ábrázoló freskókkal díszítették. A falfestmények tanúsága szerint a kertet szívesen gazdagították szökőkutakkal, szobrokkal, alacsony fákkal, cserjékkel, virágokkal és épített lugassal, amit szőlő futott be. A rómaiak imádták a vizet, és a dekoratív csobogók és kanálisok visszatérő jellegzetességei voltak a pompei kerteknek. (Kép: Falfreskó a Casa del Bracciale d'Oro-ból, az Arany Karkötő Házából, Pompei)
Líviának (i.e. 58. - i.sz. 29.) Augustus császár feleségének gyönyörű freskókkal díszített nyaralója a Prima Porta római városrészben helyezkedik el. Három félig földalatti, boltíves terméből a legnagyobban található ez a pompás illuzionisztikus kertábrázolás, amelyben minden növény, fa és virág egy időben virágzik és hoz gyümölcsöt. A freskókat a restaurálás után Rómában a Palazzo Massimo-ban (Museo Nazionale Romano) állították ki, a villa falaira pedig tökéletes másolatokat helyeztek vissza. (Kép: Villa di Livia a Prima Porta, Lívia Villája. Kr.e. 30-20)
Az ókori rómaiak kitalálták, hogyan maradjanak hűvösben a forró nyári napokon. Lívia villájában a termek félig a föld alatt, sziklába vájva helyezkednek el, így lakóik a legmelegebb nyári napokon is élvezhették a nyaraló hűvös levegőjét. A hűvösség érzése azonban nemcsak a tényleges hőmérsékletnek volt köszönhető, hanem a dekorációnak is: a falfestményeken hűs érzetet keltő hideg színekkel megfestett, bámulatosan valósághű kerti tájkép bontakozik ki. A falak szinte szó szerint feloldódnak ebben a pompás látványban, mintha nem is léteznének többé, csak a rendezett és termékeny kert hívogató látképe gyümölcsérlelő fákkal, virágokkal és madarakkal. 
A Villa di Livia művésze mintha a tavasz, a nyár és az ősz legcsodásabb, legtermékenyebb pillanatait egyszerre örökítette volna meg: teljes virágjukban pompázó pipacsokat, íriszeket rózsákat és krizantémokat, érett gyümölcseiket hordó gránátalmafákat és birset.
Az atmoszferikus perpsektíva fogásait felhasználva a művész a közelebb lévő fák és növények leveleit sötétebben és élesebben, míg a távolban lévő növényzetet halványabb kékes színekkel festette meg. A madarakat a legkülönbözőbb, életből ellesett pillanatokban örökítette meg: van, amelyik a szárnyát nyitja tágra, felröppenni készül, van, amelyik csöndben pihen, mások repülnek éppen. A rózsaszín falon egy madárkalitkában egyetlen madár üldögél, mintegy emlékeztetve minket arra, hogy bár a falak feloldódni látszanak, mégis belül - bezárva - vagyunk.